Csörgött a telefon. Egy idős ember hívott.
Jó napot! A szerb határ szélén lakom egy apró faluban. Van egy fiam, egyedül nevelem. Idős vagyok, nem iszom, nem dohányzom, és a hónap közepén már nincs mit ennünk. Dolgoznom kellene. Már 65 éves vagyok, de tudok dolgozni, kimegyek házakhoz, elvégzek mindent, amit adnak.
De nem tudok menni, mert nincs aki vigyázzon a fiamra.
Autista, agresszív, alig bírok vele.
Elmentem az önkormányzathoz, és kértem, hogy segítsenek. Azt mondták, hogy nappali intézmény legközelebb a városban van 70 km-re. Mondtam nekik, hogy bentlakásos otthon is jó, mert nem tudom autóval és busszal hordani a fiút. Mondták, hogy az intézetben nincs hely, és autistákat nem is vesznek fel.
Elvittem az orvoshoz, és kértem, hogy segítsen. Adott gyógyszert. Hazamentünk, beadtam a fiúnak, csak a nyála folyt, és feküdt egész nap. Mégiscsak a fiam, többet nem adtam be neki gyógyszert.
Aztán amikor napok óta csak járt körbe és engem ütögetett, kikötöttem a fához.
Jött a rendőr, feljelentett.
Jött a tárgyalás.
Elmondtam a bírónőnek, hogy voltam az önkormányzatnál, de az önkormányzat nem segített. Mondtam neki, hogy elmentem orvoshoz, de nem segített. Mondtam neki, hogy kerestem intézetet, de nincs hely.
Azt mondta, érti. És adott egy megrovást. És hazaküldött.
Hazamentünk a fiammal, és kikötöttem a fához. Most is azt kerülgeti. A rendőr békén hagy.
A szegénység az úr
Magyarországon több, mint 100 ezer szülő vagy szülőpár neveli egyedül, szinte minden állami segítség nélkül sérült gyermekét. A városiak hangját néha halljuk, a vidéki nyomor legtöbbünk számára láthatatlan. Az állami-önkormányzati szolgáltatások minősége és elérhetősége elkeserítő, ezért a legtöbb szülő arra kényszerül, hogy feladja munkahelyét, és maga gondoskodjon fogyatékos gyermekéről.
Fogyatékos gyermeket nevelni egyet jelent a szegénységgel.
Az általam ismert adatok szerint 2007-ben a magyarok 30 százaléka élt a létminimum alatt. De ha egy családban súlyosan, halmozottan fogyatékos személy élt, akkor ez az arány már 70% volt.
2008-ban az értelmi fogyatékos emberek családjainak 86%-ában az egy főre eső jövedelem nem érte el a 60 ezer forintot.
Az autista emberek háztartásainak közel felében az egy főre eső jövedelem 40 ezer forint körül mozgott.
Ezek nem friss adatok, és minden valószínűség szerint az elmúlt 10 évben romlott a helyzet.
Mit tehetne az állam?
Megtehetné, hogy fejleszti a szolgáltatásokat: befogadó iskolákat, elérhető nappali intézményeket hozhatna létre. Megtehetné, hogy a tömegotthonok helyett emberséges lakóotthonokat, támogatott lakhatási formákat létesít.
Megtehetné, hogy komolyan megemeli a családoknak adott támogatásokat, juttatásokat. Hiszen azok a szülők, akik magukra hagyva nevelik sérült gyermeküket, az állam helyett dolgoznak. Tehát nem is juttatásról, hanem munkabérről lenne szó.
És mit tehetsz te?
A Lépjünk, hogy léphessenek! egyesület készített egy filmet és egy petíciót, amelyet azoknak a kormánytagoknak szántak, akik tehetnek az ápolási díj emelése érdekében. Írd alá, és segíts, hogy egy kicsit könnyebb legyen.
Üdvözlöm ,nagyon megható törtèneteket olvasok . De nagyon szomorú vagyok ,minden tiszteletem azoké akik a súlyosan fogyatékos gyermeküket ápolják otthon. De mi lesz azokkal az emberekkel akik a fèrjüket feleségüket vagy a szüleit ápoljåk . Néha olyan èrzésem van ,mintha a beteg gyerekek lennének felhasznàlva egy ügyèrt. A sok történettel. Nagyon szívesen elmennèk szerdán de a fèrjemet nem tudom kire hagyni . 12 éve egyedül ápolom súlyosan fogyatèkos gyåmsàg alatt van ,ha ez még nem lenne elēg inzulinos cukorbeteg . Szerintem a hozzá hasonló betegeket gondozók ,épp úgy megilletnèk a jogviszonyt ha már pènzt nem emelnek. Róluk is jó volna olvasni . Igaz nem olyan megható az Ő történetük.
Kedves Sós Lajosné, azt hiszem, nagyon sok közös pont van a felnőttet és a gyereket gondozók helyzete között. Egyetértek azzal, amit ír, hogy önöket is megilleti a támogatás. Köszönöm, hogy megosztotta a történetét!